Hát hol is kezdjem…. Talán az elején. Na de hol is az eleje? A papírmunka? Az ötlet kiagyalása? Ach…. ugorjuk át az unalmasabb részeket és ugorjunk az utazás napjára.
A cuccaimat már bepakoltam és vártam az indulást, és hogy isztambulba találkozok az Erasmus mentorommal Cihan-al (Dzsihan). Hajnali 2-re sikerült álomra hajtani a fejemet mert addig futkostam hogy mit fogok még elfelejteni, továbbá, szorongásom miatt is nehezen jött álom a szememre, de pihennem kellett mert reggel 5-kor kelés.
Szóval hajnalban kaptam a gatyám meg a betyárbútorom és elbúcsúztam apámtól majd bepattantam a taxiba, és meg sem álltam a pár kilométerre lévő határig. A magyar oldalon találkoztam anyum barátnőjével aki volt olyan kedves és elvitt engem kocsival Vácra, 🙂 sőt még a Nyugatiba is elkísért. Onnantól már csak magamra számíthattam.
Ez volt  a 3-adik repülőutam szóval bár kis flusztrációval de tudtam hova kell mennem és mit kell tennem. Ferihegyre érvén leadtam a csomagomat és elindultam az ellenőrzőkapukhoz. Ott gond nélkül átjutottam, nem állta utamat se drogdíler se egy öngyilkos merénylő. Nagyjából úgy esett hogy azonnal el tudtam érni a gépemet, nem kellet várakozni, kivéve természetesen az utolsó ajtónál a vasbarakkban ahol a végtelenségig feszítik az ember idegeit míg a prioritásos csürhe előrevonszolja szottyadt valagát a repülőhöz. Végül halleluja! Egy örökévalósággal felérő várakozással később sikerült felkerülnöm a gépre és találnom még egy üres ablak melletti helyet.
A felszállás elindult, a biztonsági ceremónia lezajlott, és a gép lassan elrugaszkodott a földtől. Már szálltunk egyre feljebb és feljebb ahol a sötét felhők olyan alacsonynak tűntek mintha rögtön a föld felett lebegnének. Átszúrtuk a fátyolfelhőket is és a gép elérte a nagyjából 11 km-es magasságát és megkezdte a nagyjából 1:45 idejű utazását Isztambulba.
Repültünk repültünk mint Peter Petrelli aztán lassan elhagytuk a magyar légteret, a román légteret a bulgár légteret….. én már azt se tudtam merre vagyunk mikor megláttam magam alatt egy hatalmas vízfelületet….. a tenger volt az. És megjelent Isztambul. A gép nem az európai Atatürk reptéren szállt le hanem az ázsiai Sabiha Gocken állomáson így a Mentoromnak át kellett vágnia szinte egész Isztambulon át a másik repülőtérig, ami valljuk be, nem kis távolság a 16 milliós városban.
A vízum ellenőrzés lezajlott a poggyászomat sikerült előhalásznom a rakodóból. Kiléptem a terminál lezárt “csak érkező utasoknak” részéből, és azt hittem már senki nem fogad, mikor egy kedélyesen vigyorgó, ismerős alakot pillantottam meg. Csak képről láttam a 26 éves napcserzette bőrű mentoromat de ahogy megszólított tudtam hogy mostmár nem nyelhet el Isztambul. Valószínűleg. Kedélyesen vigyorgott kezet fogott velem, sőt, fül-fül érintős ölelést adott és ragaszkodott hozzá hogy cipelje a nem kis poggyászomat. Váltottunk egy kis lírát magamnak hogy legyen ha kell, és busszal elindultunk Isztambul európai felére. Nem sokat láttam egyenlőre a városból ugyanis mindenütt emberek és dübörgő kocsik voltak.
Az első két dolog ami feltűnt nekem az a rengeteg égnek meredő torony a Minaretek és a rengeteg, szinte mindenhova kiakasztott Török zászló volt.
Elsőre kicsit megijedtem mert azt hittem az angol tudásom nem lesz elég a megfelelő kommunikációhoz ugyanis még nem volt akkora gyakorlatom vagy gyakorlati lehetőségem a folyamatos angol beszédre, de kiderült hogy aki jobban tud angolul az én vagyok nem pedig a mentorom, akinél rá kellett jönnöm hogy kénytelen vagyok egyszerű kifejezéseket és gesztikulációt használni, mindezt lassú tempóban hogy megértse amit szeretnék. Lehet nem mindent értett meg amit mondtam neki de azért türelmesen hallgatott és hümmögött. Néha beszélt is de akkor se volt teljesen világos hogy mit szeretne.
Lassan 3 közlekedési eszközön is átszállva lassan elérkeztünk a végállomásunkra. A mentorom anyukája várt minket a kicsi apartman lakásban, teljes török hagyományos burkás díszben. Pár összerendezés és eszmecsere után elindultunk egy közeli Internet-Café-ba wifi-vadászatra. 😛
Találtunk is és lehetőségemben állt megkóstolni az egyik török italt, az inkább élvezeti mint mennyiségi cikknek számító “Kuspurnu”-t ami egy édes teához hasonló folyadék volt. mentoromtól közben szorgalmasan kérdezgettem a török szavakat hogy ezzel is javítsam mindkettőnk kapcsolatát és bővítsem kommunikációnk lehetőségét. Kiderült hogy ő még nem volt külföldön és hogy van egy barátnője akinek most nem jut pontosan a neve az eszembe és míg nem vagyok biztos benne hogy mi, addig nem akarok hülyeséget írni. 😀
Szóval teázgattunk interneteztünk. Azután megismerhettem Cihan jó barátját (akinek szintén nem jut eszembe a neve mert olyan bonyolult nevek vannak errefelé, kérlek nézzétek el nekem :D) és elmentünk török kebab-ozni….. Kicsit furcsa volt mert én egy Gyros vagy kebab pitában vagy ilyesmire számítottam, ehelyett egy csomó mindent kihoztak nekünk, nekem egy tányér fura húst, rizzsel főtt paradicsommal, mindenfélével na meg egy erősnek álcázott édespaprikával. Előételnek egy fura paradicsomsűrítményes fűszeres szószt kellett salátalevélbe csavarni és szinte mindent puszta kézzel kellett enni, kivéve később a rizses húsos főétlet. Érdekes volt… finom, de érdekes. 😛 Kihoztak nekünk egy olyan kebabot amit életembe nem pipáltam. Fura pizzára emlékeztető tészták voltak mellé, meg olyan tésza is ami valóvan olyan volt mint a török pizza csak kisebb más ízű bár szintén zöldségekkel a tetején. Mindenhez temérdek mennyiségű zöldség, nagyrészt saláta és paradicsom. Italnak folyékony joghurtot kaptunk. Vizet csak szigorúan palackból lehetett inni, továbbá fura joghurtos pohárnak álcázott kiszerelésben is lehetett kapni.
Ezután visszatértünk a Caféba ahol újabb barátokkal futottunk össze. Az egyik vigyorgósnak emlékszem a nevére a későbbiekben elmondom  miért. Ő volt Ramazan.
Cihan hozta a laptopját és megkezdődött …. na mi? Hát a foci nézése. Egy érdekes török csapatnak szurkoltak és mivel nem vagyok nagy focidrukker, inkább mint játékos (vagy bíró :P) én elnetezgettem a caféban…. Utunkat végig kisérte a naponta többször is felharsanó “Allah du Akbar” ima a minaretek hangszóróiból, ahogy végigsöpör a városon.
Az egyetlen ami talán zavart a kényelmes “kuspurnu”-zás (melynek jelentése: Madár-hang) és netezés közben az a töménytelen cigifüst ami folyamatosan vendéglátóim orrlyukaiból szűrődött ki…  A mellettem ülő vizipipásokat el fogadtam úgy ahogy vannak de a folyamatos cigarettázásból származó végeláthatatlan ködfelhőben kicsit nehéz volt “nem megfulladni”. Így, -bár megsérteni se akartam a vendéglátóimat de korai szén monoxid mérgezésben se akartam elhagyni a földi létet allah vidékén- néha néha felkeltem a székemből és elvonultam a tömegtől pár másodperce hogy az agyam felkészülhessen friss oxigénnel az újabb kábító gomolyfelhőre.
Szóval Így ment ez estem nagyjából. Mikor vége lett hazafelé vettük az irányt. Én, Cihan és a 3 barátja. A házuk előtt elbúcsúztunk tőlük és mikor Ramazantól is elbúcsúztam az ölelés közben köszöntem el tőle úgy hogy “Glüglü” aki erre heves nevetésbe kezdett. 😀 😀 😀 Meg is értem miért…. tudni kell és Cihan barátomat foyamatosan (és azóta is) kérdezgetem egyszerű török szavakról.. az egyik ilyen az elbúcsúzás volt ami “Gülegüle” szóval az én számból a “glüglü” nem volt épp a leghelyesebb kifejezés…. azóta is felemlegetjük. 😀 Aztán hazamentünk.

* * *
Másnap Cihan egy török reggelivel készült nekem…. Fura volt ugyanis oliva bogyó is volt a menüben de még életében nem hallotta azt a szerintem elterjedt és internacionális kifejezést hogy “oliva”. Azért volt fura (először fel se ismertem csak az ízéről és az illatáról)  mert a mag is benne volt és csak úgy feketére főzve kicsit aszottan volt feltálalva…  finom volt, továbbá főtt tojás, fura török toast és zöldségek na meg 3 féle sajt, [amiből egyet a nagymamája készített és egész finom volt] volt a menü.
Ezután elindultunk a Mentorom barátnője elé a buszállomásra aki akkor érkezett Isztambulba és egyben meg si vette nekünk az Isztambul-Kütahya buszjegyeket estére.
Aranyos lány, mindketten abszolutte török formatervezésűek, ha szabad így nyilatkoznom. 🙂 A nevét nem tudom biztosan, a későbbiekben leírom. 🙂
Most már 2 török tanárom is lett. Türelmesen tanítgattak és tanítgatnak, de azért megkérdezgettem tőlük angolul egyszerűen (mivel a lány se tudott olyan jól) hogy nem -e zavarja őket a kérdezgetésem, illetve mondják meg ha igen. Ők ezen meglepődtel és az válaszolták hogy sőt örülnek hogy meg akarok tanulni a nyelvükön.
A nyelv valamilyen szinten hasonlít a magyarhoz…. kiejtésekben és hangzásban nem hiszem, de sok szó furcsán hasonlít (Kücük “Kücsük” = Kicsi) és a nyelvtanuk is hasonló itt-ott, akárcsak a toldalékolásuk (Mutfak=konyha, mufaktayim, MUTFAK[konyha]-TA[ban, valmaikor “te” akárcsak a magyaban a “ban/ben”]-YIM[kifejezi hogy rólam van szó… ergó, ÉN vagyok a konyhában. Azért hasonló mert mint a magyarban itt is az “ÉN”-t kihagyva értjük hogy miről van szó szóval nem kell kimondani hogy “BEN (én) MUTFAKTAYIM(vagyok a konyhában) mert az “Én” nélkül is kifejezi hoyg kiről van szó…. mint “A konyhában vagyok” lehet kicsit bonyolultnak tűnhet elsőre de meg lehet érteni]).
Elmentünk várostnézni, rengeteg mecsetet, piacot és teret meg múzeumot bejártunk, sőt egy eredetileg katolikus templomba is elmetünk ahol Jézus szentképek is voltak freskókkénk. Fura volt Allah földjén viszontlátni az “ismerős arcokat”
A Mekiben ettünk ezúttal és mikor minden stálóutcát bejártunk elindultunk haza…. az úton mindenfelé árusok, itt ott kéregetők, és telis-tele macskákkal, kutyákkal  pongyolába bugyolált asszonyokkal akik a fekete gúnya alatt nem főltek meg a dögmelegben. Kicsit fura volt mikor vettünk egyszerű itthon csapról engedhető ivóvizet, és pár korty után az utcán odaszaladt hozzánk két alig 3 éves fiú és lány és elkezdtek az üvegre mutogatni a kezünkben…. ahogy Cihan lejjebb engedte az üveget a kislány már ki is vette az üveget a kezéből…. ezen felbuzdulva odajött a másik csemete is egy kis török gyerek aki a derekamig alig ért fel és az üvegemre mutogatott, először nem tudtam most mivan, ez helyes-e vagy mit csináljak de nem kellet nagyon gondolkodnom mert ahogy lejjebb engedtem az üveget a kis krapek már meg is ragadta azt és húzta nekem lefelé…. nem mondta se köszönöm se kérem de oké…. odaadtam neki…. úgy elszaladt még a kupakot is a kezembe hagyta.
Lassan hazaértünk és összepakoltam amit szétszedtem esetleg mint a mobiiltöltőt. Az anyja és az apja boldogan vigyorogtak mikor már “Salamaleykum”-al köszöntem nekik és vigyorogva válaszolták hogy “Halek yum salam”. Összepakolás után nagyjából 10 felé elhagytuk a lakást, én pedig a Cihan-tó tanult szavaimmal megköszöntem a vendéglátást és elbúcsúztam ezútal “Jaksamlar”-al…. Lent a Cihan barátai elvittek minket a buszpályaudvarra…… kicsit fura volt mert mindenki jönni akart és így 6 személy préselődött be egy kis autóba. A Közlekedés kicsit érdekes Törökországban… szintén nincsen sok biztosnsági előírás betartva és néha veszélyesen közel húznak el mellettünk az eszeveszetten rohanó kocsik de úgy látszik működik a dolog…. többé-kevésbé….
Mikor kipakoltuk a táskákat, Cihan Barátai meglepődve vették észre hogy az előző este óta mennyit fejlődött a török tudásom mivel a segítséget már meg tudtam köszönni elmondani ha valamit értek vagy nem, vagy köszönni meg búcsúzkodni és kézzel lábbal megértetni ha akarok valamit.
A Buszunk hatalmas volt  és körülbelül éjjel 11:30-kor volt az indulás….. Cihan barátnője tanácsára a hátizsákom hátraadtam a két tubicámnak (nekik) hogy ha én elaludnák, ne kelljen félnem az esetleges tolvajoktól.  A Busz hátsó ajtaja folyamatosan vacakolt amit…. meglepődve vettem észre… menet közben az autópályán akartak megjavítani….. mivel dugó volt így a busz nem haladt csak métereket félpercenként, de egy egy nagyobb előrehaladás után kicsit fura volt mikor az egyik nagy hasú török buszos kilépve a rossz hátsó ajtón szalad az előrehaladott busz után miközben próbálja kezébe tartani a szerszámait. És hol lent hol közbe a busszal párhuzamosan szaladva javítja kétségbeesetten annak ajtaját…. Végül feladták visszafordultak és rájöttek, hogy bár a pocakos töröknek jót tesz a kocogás, ebből nem lesz megjavított ajtó ha a busz folyamatosan elszalad a szitkozódó szerelő elől.
Megálltunk legalább negyed órára azután mikor sikerült az ajtót helyrepofozni elindultunk….. a buszon minden egyes üléstámlában volt egy pici tv, de mivel mind török volt, úgy döntöttem a zenehallgatás után hogy inkább elkérem a laptopomat és Agymenőket nézek. Néha néha kitekintve az volt az érzésem hogy körbe körbe megyünk Isztambulban ugyanis szinte sose haladtunk olyan helyen ahol ne világítottak volna épületek ablakai vagy az utcák neonjai.
Azután megnéztem a Terminátor török  verziójának egy részét a mini TV-n és végül be is aludtam mikor már a filmet si kikapcsolták és semmi érdekes nem volt….
Kütahyába érve ébresztettek fel. A Város Jóval hidegebb volt mint Isztambul holott Délebbre van attól. Vacogtunk is rendesen a reggel 5-6 fele érezhető hidegben.
Taxiba pattantunk ám volt egy bökkenő…. A Táskáink nem fértek el a csomagtartóban, így… nyitvahagytuk a csomagtartó hátulját amiből kikandikált a böszme nagy bőröndöm akárcsak Cihan barátnőjének. Kérdeztem hogy ez így okés-e…. aszongyák… relax… it’s okay….. ha mondom oké oké de mi van ha a táskám betöri valakinek a szélvédőjét mikor megfelelő rögzítés hiányában egy nagyobb bukkanónál ki talál szállni a fel le lengedező csomagtartó fedele alól?
Aszongyák semmi baj….. Hát én azért egész út alatt folyamatosan néztem a táskámat és lehet csak beképzeltem de szerintem valóban elkezdett kifelé vándorolni a csomagtartóból. Megérkeztünk. A csomagom egybe maradt. Lecuccoltunk. Mentem aludni a nekem kölcsönadott szobába. Bár már világos volt de…. Koleszosok vagyunk Babe… 😛 😀 😀

* * *

A mostani napon nem történt sokminden…. reggel (vagy már dél is volt mert mint mondtam este utaztunk és hajnalba kerültünk ágyba) kajáltunk megint magvas olivabogyót és sajtokat meg valami “Cigaretta-kenyér”-nek titulált kicsit odaégett levelestésztába csavart enyhén pizza ízű dolgot ettünk meg az édes változatát de emezt szintén azzal a paradicsompürés cuccal. Elmaradhatatlan zöldségek, és tea, és víz.
Érdekes volt…. reggel a vizet úgy hozták mint az amerikai filmekben a tejet. csak nagy tartálybödönben volt.
Kaja után beszélgettünk, megintcsak próbáltam török észt erőltetni a fejecskémbe. Valamit sikerült valamit majd csak fog sikerülni. 😛
Később képeket szelektáltam és interneteztem. Azután elmentünk Cihan Kütahyai barátaihoz akik nagy vigyorral fogadtak minket főleg mikor sikerült a leghelytelenebbül kiejtenem hogy “Merhaba” meg “Salamaleykum” 😀 .
Egész este ott voltunk… ott is vacsoráztunk…. Cihannal húztuk néha egymást, máskor meg a barátnőjével beszélgettem illetve próbáltam kitalálni miről mehet a diskurzus az eddig összegyűjtött szavaim és török tudásom segítségével. Mivel csak Cihan és a barátnője tudott angolul csak velük tudtam beszélni… Néha oda oda szóltam pár dolgot törökül is hogy gyakoroljam és hogy örüljön a házigazda… a hatás nem is maradt el, bólogattak mosolyogtak és hüvelykujjukkal mutogatták hogy helyesen mondom.
A vacsora fura mentolos bableves volt…. viszont a babot valahogy kihagyták belőle. Hát mindegy kenyér is volt azzal ettük meg, azért egész ehető volt. Utána Spagetti a la turkish style jött. Mint ahogy minden más ez is fura volt….. jó, de fura. 😀 Spagetti szósszal, de zöldségköretes  salátát is lehetett hozzá venni meg sültkrumplis-sültgombás-sültpaprikás köretet. Először Kóla volt a pia hozzá később már csak teázgattunk…. Törökben furák a teaedények. Van egy felül amiben úgy láttam tömény tealé van és van egy alul amiben csak forró víz. először félig tealé, aztán forróvíz…. nam eg cukor és jellegzetes üvegpoharakból kaptuk a teát. Ha tudok még haza is veszek párat. 😛
Később hazajöttünk, Kütahya egész szép este de még rengeteg dolgot rejt, és lassan bejegyzésem végére is érek, ugyanis elérkeztünk a mostani jelenbe.
Holnap az a terv hogy szállást keresünk nekem ugyanis Cihan Csak ideiglenesen tud elszállásolni engem mivel már van két lakója akik majd később érkeznek hozzá.
Szóval most 3:12 van és álmos is vagyok. Mára ennyi….. remélem a kávé kitartott idáig és nem aludtatok be a történetecskémen ami jó hosszúra sikeredett közbe először azt hittem nem tudok majd miről írni….. és most lám…. úgy érzem még mindig sokmindent kihagytam…. 😀
Gülegüle! 🙂